Maradj meg magyarnak...

2019, a Civitas Fortissima éve. 100 éve 1919. január 29-én balassagyarmati vasutasok, polgárok és maréknyi katonaság közös erővel kiverte az alattomosan terjeszkedő cseheket, mellyel elérték, hogy Balassagyarmat magyar város maradhatott. 

Nekem különösen fontos, hiszen a szakdolgozatomban hangsúlyos szerepet kap ez a korszak, mert Mollináry Gizella a cseh megszállás idején érkezett a városba. Mivel az írónő miatt átrágtam magam a szakirodalmon (természetesen korántsem olyan mélységig, ameddig Kapa Mátyás megtette), félve vettem a kezembe a könyvet. A megjelenés hetében már megszereztem, aztán nyárig vártam, mert úgy gondoltam, ehhez idő kell, hiszen alapból szkeptikus vagyok a történelmi regényekkel, főleg, ha ismerem, vagy ismerni vélem az adott korszakot. 

Sajnos lassan indult be a történet, lassan álltam rá az író elbeszélésmódjára is, és kifejezetten zavart, helyiként, hogy oldalakon keresztül szeretett városomat Balassagyarmatként említik. Olyan ritkán mondjuk ki a város teljes nevét, valamint a környező települések neveit teljes hosszukban, hogy olvasás közben idegennek éreztem a szereplőket. (Szabályos heuréka-élmény volt, amikor a vége felé hajlandó volt rövidíteni, és végre Gyarmatként és Nándorként beszélt egy-két szereplő a településekről).

Vártam eseményeket...igazából félve, hogy ugye, benne lesz? Hogy Czakó Balázs utolsó szavait nem lehet kihagyni, hogy vajon lesz-e Szózaténeklés a gyűlésen és vajon a jelszó, amit csak Mollinárynál olvasható megjelenik-e a regényben....de szerencsére nem kellett csalódnom, majdnem minden volt, majdnem úgy, ahogy elvártam (bár szerintem a Himnusz helyett dramaturgiailag tényleg a Szózat lett volna hatásosabb, de hát na...van, ahol az írói szabadság megengedett, van, ahol nem. Itt nem volt az.) És a várt dolgokon túl kaptam mást is, olyan apróságokat, melyek jobban beengednek látni a szereplők életébe, volt egy-két szerelmi szál is, ami szintén nem volt sem túl hangsúlyos, sem túl hivalkodó. Pont annyi, és pont úgy, ahogy kellett.

Olvasás közben próbáltam elvonatkoztatni, hogy milyen lehet ezt a történetet olyannak olvasni, aki nem ismeri ilyen mélységekig a város történetét, és ez az, ami miatt azt kell mondjam, ez egy szuper könyv. Nincs túlmisztifikálva, nincs túlírva, követhető az időrend, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, és utóbbi még akkor is igaz, ha tudjuk, mi fog történni. 

Az is megfordult a fejemben, hogy milyen jó kis tételregény lehetne ez az érettségin, hiszen mind a kortárs szépirodalom, mind a helyi témát feldolgozó irodalmi alkotásnál ideális lenne a diákságnak is. Nem lepődnék meg, ha ez a gyarmati magyartanároknak szintén eszükbe jutna, és Kapa Mátyás könyve jövőre már a tételsorban szerepelne. Ha itthon tanítanék, nálam ott lenne a helye.

(és még a borító is csodaszép) 

A csehkiverés Mollináry Gizella szemszögéből

Ma, 2019. január 29-én szülővárosom, Balassagyarmat nagy ünnepet ül, hiszen 100 éve ezen a napon verték ki hős polgárok a városból a cseheket, döntve el ezzel egyszer és mindenkorra, hogy Balassagyarmat Magyarország része marad. Az alábbi fejezet a történelem szakdolgozatom részét képezi, felhasználása pontos hivatkozás ellenében tehető meg. 

A cseh megszállás és Mollináry balassagyarmati tevékenységének kezdete (Cseri Nikolett: Mollináry Gizella politikai munkássága a Tanácsköztársaság idején, Miskolc, 2007)

Forrás: Torjay Fotó

A csehek az Ipoly folyót jelölték meg a határ egyik szakaszának. Januárban megindult a nyílt intervenciós szerveződés, és a csehek elfoglalták a nógrádi vasút két végpontját: január 3-án megszállták Ipolyságot, 9-én pedig Losoncot. Balassagyarmat tudomásul vette a város esetleges megszállását, 21 fős bizottságot jelölt ki a megszállók fogadására és a tárgyalásra. Ennek oka elsősorban az lehetett, hogy a városban alig volt katonai erő, Vizy Zsigmondnak volt egy már megszervezett[1] és egy alakulóban lévő százada. Ezek is elvesztek. Az előbbit egy Losonc felől érkező támadás megakadályozására küldtek, ahol is fogságba estek, az utóbbit pedig Drégelypalánk mellett állomásoztatták.

Január 15-én hajnalban Lauka Gusztáv főhadnagy parancsnoksága alatt 45 fős csehszlovák különítmény ellenállás nélkül szállta meg a postát, a vasutat, a laktanyát és a vasúton túli Süvítő-telepet 100 méteres sávban. Január 16-án elrendelték a fegyverek azonnali beszolgáltatását, és megtiltották a magyar katonák bujtatását. Kijárási tilalmat rendeltek el este 9 után.[2]

Mollináry ebben az időszakban érkezik Balassagyarmatra. A városnak a regényeiben a Zaránd[3] nevet adja, feltehetőleg azért, hogy nehezebben lehessen azonosítani. Az azonosítást azonban nagyban megkönnyíti, hogy Szécsényről is elég pontos leírást adott, a vonatútja során megemlíti, hogy Hatvan felé jöttek. Zarándot pedig megyeszékhelyként emlegeti, határában egy hajózhatónak hazudott folyóval. Így aztán csak a neve más, de egyértelmű, hogy Balassagyarmatról van szó.

 Szécsényből el kellett jönnie, mivel rájöttek arra, hogy hamis néven élt náluk, és ez veszélyeztette a szabadságát. Távozásában közrejátszott az is, hogy akkori kedvese, a főszolgabíró, feleségül akarta venni, amit azonban annak családja aljas módon megakadályozott. A férfit a frigy előtti éjszakán lefogták, és egy idegszanatóriumba hurcolták.

Balassagyarmaton szállást kapott és munkát. A szociáldemokrata pártnál vállalt titkárnői állást, illetve állítása szerint a laktanyában is.[4] Utóbbi azért érdekes, mert a laktanyát eddigre már minden bizonnyal elfoglalták a csehek, és nem valószínű, hogy ott alkalmazásba tudott volna kerülni. Mint ahogy az sem, hogy közvetlenül a cseh kiverés előtti napon még a kaszárnyába tartózkodjon.

Január 25. vagy 27-e lehetett, amikor Balassagyarmatra érkezett, nem lehet pontosan megállapítani. A Balassagyarmat története című könyv szerint 25-én érkezett meg Bazovszky zsupán, hogy átvegye a közhivatalokat, és a közalkalmazottakkal letetesse az esküt, azonban ez akkor nem sikerült. 27-én tartottak a vármegyeháza dísztermében egy ülést, ahol a felszólalók és a résztvevők azt döntötték el, hogy a cseheknek nem tesznek esküt, és a csehszlovák államot nem szolgálják. A gyűlésen közalkalmazottak, postások és vasutasok vettek részt főként, és a szerző nem utalt cseh felszólalóra. Az ok, amiért mégis azt gondolom, hogy köze lehet ennek az írónő által leírtakhoz, mert a gyűlés hangsúlyozottan túl volt fűtve nacionalizmussal, és a Szózat illetve a Himnusz eléneklésével ért véget. Valamint itt alakult ki az egységes állásfoglalás arról, hogy ki kell verni a cseheket.[5]

Mollináry visszaemlékezésében azt láthatjuk, hogy nagyon vegyes hallgatóság előtt hangzottak a beszédek. Divatjamúlt ruhákban sorakoztak az asszonyok és a terem zsúfolásig megtelt. Két férfi ült a pulpituson, egy harmadik pedig közöttük állva beszélt. „Az álló férfi idegen akcentussal beszélt.”[6] Feltehetőleg szláv akcentussal, mert az írónőt az édesanyja beszédére emlékezteti. „A mellettem állók egy lengyeles hangzású nevet súgdostak és hozzátették: a cseh zsupán.”[7] Valószínűleg tehát Bazovszky zsupán volt az, de mint említettem, a 27-ei gyűlésen nincs szó arról, hogy felszólalt volna. A zsupán a beszédében többször kihangsúlyozta, hogy minden, amit maguk körül látnak a cseh állam tulajdona. „Ekkor egyszerre olyat mondott kemény kalapjával babrálva maga előtt (…) a szakállas ember: »az iskolákban pedig ezután a tót nyelv lesz a kötelező. Magyar történelem helyett pedig a világtörténelem lesz tanítandó«”[8] Ez a hozzászólás az, ami mélyen felháborítja őt is, és a hallgatóságot is. Hiszen azt akarták elvenni tőlük, ami, mint nemzet, meghatározza őket. A nemzeti nyelvet, és a nemzeti identitástudatot meghatározó közös történelmet. „Olyan volt ez a jelenet, mint egy ünnepélyes temetés.”[9] „Valaminek történnie kellett!...éreztem a térdeim alá engednek, már nem bírnak el engem, elbujni szerettem volna valahová…ki a világból, a bőrömből, a padló vagy az emberek lába alá, hol kinyögjem, ami visszafojthatatlanul kikívánkozott belőlem. És a térdemre ejtve nehéz és átfázott égő fejemet rosszul, hamisan, gyáván és bizonytalanul énekelni kezdtem:» Hazádnak rendületlenül…«”[10] Az egész terem vele énekelte a Szózatot, sokan ugyanúgy térdre borultak, ahogy ő. Ez az a pillanat, amikor igazán otthon érzi magát. „Úgy éreztem, hogy ezt a várost tekinthetem szülővárosomnak, mert lelkileg itt születtem meg jobban, mint amikor szégyelt kínnal anyám testéből testet kapott testem.”[11] A csehek kiverésének terve még csak Mollinárynál jelenik meg, ahogy írja: „Óh! hogy vágytam társra, kivel megegyezzek, kit rávegyek, kivel összeesküdjek: hogy ki kell verni a cseheket!…”[12]

A városban a vasutasok kezdték meg a szervezkedést. Január 27-én elvágták a telefon és távíróvezetékeket Ipolyság és Losonc irányában is, 28-án nem mentek szolgálatba és felvették a kapcsolatot a Magyarnándorban állomásozó és szintén támadásra készülő katonasággal. Magyarnándorban állomásozott a 16-osok tiszti különítménye Vizy Zsigmond parancsnoksága alatt 45 tiszttel és törzsaltiszttel, a 38-as kecskeméti gyalogezred Bajatz Rudolf parancsnoksága alatt 120 főnyi legénységgel és 3 tiszttel, valamint itt tartózkodott még 8 kecskeméti 13-as huszár is. A két százados dolgozta ki a Balassagyarmat visszafoglalását célzó hadműveletet. A támadást január 29-én hajnalra tervezték, ahol is az említett katonai alakulatokon kívül negyven vasutas is részt vett. Drégelypalánk felől a Pálmay-alakulat biztosította a szárnyakat, Balassagyarmatról keletre pedig a Bercelre telepített 40 főnyi nemzetőr tette ugyanezt.[13]

Mollináry Gizella regényében a csehkiverés története 28-án hajnalban kezdődik, amikor szállásadónőjének fivére és sógora fegyvereket és lőszereket rejt el a házban. Itt értesülünk az első mozzanatról, miszerint a vasutasok meg akarják akadályozni, hogy Lauka főhadnagy élelmet és lőszert szállíthasson az Ipolytarnóc közelében állomásozó csehszlovák erőknek. „szagolnak valamit a tolvaj trombitások, mert pakolnak, mint a bolondok, hogy lőszert és élelmet küldjenek Zsarnócra…de mi nemcsak vezetni, hanyatt fektetni is tudunk ám vonatot…mert fő a szaktudás!”[14] Ez valóban meg is történt, a vasutasok a balassagyarmati állomáson kisiklatták az induló vonatot.[15]

A 28-a Mollinárynak úgy telt, mint egy megszokott hétköznap, azzal a különbséggel, hogy egyre több helyről hallotta a készülődés hangjait. „És akármit is titkolództak, már az utcán a trafikért ki-kiszaladó kis éttermi pikolófiúk is szinte megidvezült arccal sugdosták:» Éjjel két órakor kezdődik a bál!«”[16] A támadást eredetileg hajnali fél négyre tervezték, de csak négykor indították meg.[17]

   „Éjjel egy óra volt. Aki az utcán uniformisban vagy civilben járt, surranó vasutas volt. Már belül mellényükre ki volt tűzve az a nemzeti színű szalag, melyet a támadás kezdetekor fogadásuk szerint majd a karjukra, vagy a sapkájukra tűznek. Minden józanság ez ellen szólt, mert a színes szalag jó célpontot nyújtott.(…) »Isten áldása rajtunk!« volt a titkos jelszó. Aki ezt súgta az embernek mellette elmenőben, az bajtárs volt. »És fiainkon!«-volt e köszöntés elfogadási módja.”[18] Mollináry regénye az egyetlen a jelszóra vonatkozó forrás, sehol máshol nem találkozunk vele.[19]

Az írónő hajnal kettőre ér haza, a feladata az volt, hogy a támadással kapcsolatos üzeneteket eljuttassa a címzetteknek. A visszaemlékezése szerint mikor hazaért, elkezdődött a tűzharc, puskaropogásra emlékezik vissza az állomás felől. A vasútállomás visszafoglalása könnyebben ment, mint a laktanyáé. „A vasúti állomás ellen intézett támadás járt a leggyorsabb sikerrel és a többiek határtalan öröméből megállapíthattam, hogy ez fontos eredmény, mert elvágta a cseheket az utánpótlásuk lehetőségétől.” .[20]

 A Vizy- féle egység keletre, a Bajatz-féle pedig nyugat felé tartott. A keleti egység, vagyis a 16-osok visszafoglalták a kórházat, az új vásártéri bódét valamint a nagyhidat. A 38-asok III. szakasza az állomás épületét foglalta vissza véres harc árán. A hajnali ütközet idején a vasutasok a város nyugati részén vettek részt az összecsapásokban. [21] Amikor híre ment az állomás és a többi pontok elfoglalásának, beszüntették a tüzelést, és parlamentereket küldtek a laktanyába szorult csehekhez, hogy adják meg magukat. Ebbe bele is egyeztek, de a fegyverletétel nem sikerült, mert a felszabadítókra a csehek újra tüzet nyitottak. Bajatz katonái örömükben, nem ismerve a feltételeket, megrohamozták a laktanyát, mitől a csehek megijedtek, és ez vezetett a tűzharchoz. Ez a géppuskatűz okozta a hajnali harcok során a legnagyobb veszteséget, és eredménye sem volt, mivel a laktanya még mindig cseh kézen maradt. A fordulat délután következett be, amikor is a honvédelmi miniszter parancsot adott a Hatvanban állomásozó iglói gépfegyver osztagnak a város visszafoglalására. A csapat estére el is foglalta a várost, Balassagyarmat felszabadult.[22]

Mindkét oldalról komoly emberáldozatokat követelt az egész napos csatározás. A cseheknek 7 sebesültjük és 8 halottjuk volt, elvesztették a parancsnokukat és a parancsnokhelyettesüket. Magyar oldalon 9 polgári és 12 katonai sebesült volt, és 10-en haltak hősi halált.[23]

„Erőben keveset jelentett volna, ha ez a harci kedv, ez a csehkiverési láz csak a megye székhelyére szorítkozik. Bele kellett vonni a környező falvak leszerelt katonáit és azon helységekből, melyeket a csehek még nem szálltak meg, az ott állomásozó sorkatonaságot. Ennek megfelelően azt a parancsot kaptam, hogy pont délben induljak el három, a vasúti vonal mentén egymást követő községbe és vigyem a hírt, hogy a városban támadásunk fényesen sikerült, csatlakozzanak mozgalmunkhoz és nyomuljanak be a megyeszékhelyre.”[24] Vagyis a visszaemlékezés szerint, Mollinárynak el kellett jutnia Őrhalomba, Hugyagra és Szécsénybe, hogy onnan hozzon segítséget a csehek elleni további harcokhoz. Az utat 29-ére datálja, tehát amikor elindult még nem tudott arról, hogy a délután meghozta a várva várt fordulatot, és sikerült a várost teljesen felszabadítani. Segítséget nem sikerült szerezni, ez főleg annak köszönhető, hogy távozása Szécsényből nem volt botránymentes a szolgabíróval folytatott kapcsolata miatt. Útban a megyeszékhely felé, visszaidézte a hajnali eseményeket. „Felsoroltam magamnak azoknak a vasutasoknak, munkásoknak, katonáknak a nevét, kikről már reggel tudtam, hogy az utcai harcokban elestek. Egyikük az az ember volt, kit hajnalban két vállánál fogva becipeltem. Két derék embert egy, a csehekhez átpártolt közös hadseregbeli tiszt golyója terített le. Az egyik áldozat őrvezető volt, a másik közvitéz. Szájról szájra járt ennek a szegény, sarzsi nélküli[25] vitéznek utolsó sóhajtása: »nagyon szeretem a szüleimet, de még jobban a hazámat, szívesen halok érte!« És meghalt, pedig már a zsebében volt a leszerelési igazolványa és menetlevele haza, a gyümölcstől mosolygó Kecskemétre.”[26] Az őrvezető neve Virág János volt, míg a honvédé Czakó Balázs. A Nógrádvármegye híradása szerint a hősi halottak 1919. január 31-i temetésén Jeszenszky apátplébános mondta a katolikus hitűek felett a gyászbeszédet. A hagyatékában megtalálták a beszédek leírt változatát, és abban így emlékezett meg Czakó honvédról. „Czakó Balázs hívatott engem. Elvégezvén a lelkieket, egy kicsit beszélgettem és kérdezősködtem, nincs-e valami közölnivalója a szüleivel: »Szerettem őket, de a hazámat még jobban szerettem.«”[27] Ugyanezek a sorok jelentek meg a legtöbb temetésről szóló tudósításban is, mint például a Nógrádvármegye február 5-ei számában is, a rövidhírek között.[28]

Mollináry is beszélt a temetésről. Beszámolt róla, hogy harmadnap temették el az áldozatokat és az egész város kivonult a búcsúztatásra. Ha rövid időre is, de ez az esemény összehozta „az urat a szocialistával, a polgárt a napszámossal”. Rámutat arra, hogy mind a birtokosok, mind pedig a szocialisták mást vártak a megszállástól. Előbbi a magántulajdon védelmét, utóbbi pedig megértő munkástestvéreket álmodott. Azonban a csehek viselkedése mindkettőjüket kijózanította, és rövid időre nem egymással foglalkoztak, hanem a közös ellenséggel. Azonban ez nem állandósult. „Az úri rend félt  és utálkozott a forradalmi csőcseléktől - a forradalom pedig nem állt meg a Girondnál, hanem saját vesztére a szélsőségek felé rohant.”[29]

---

[1] A besztercebányai 16. honvéd gyalogezred pótzászlóalja menekült ide, és Vizy Zsigmondot bízták meg, hogy szervezze át őket.

[2] Balassagyarmat története, i.m.,  pp. 286-288.

[3] Vármegye 1876-ig Erdélyben

[4] Mollináry Gizella, Vádoltuk egymást I., Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest. pp. 37-39.

[5] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[6] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 43.

[7] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 44.

[8] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 44.

[9] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p.. 46.

[10] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 46.

[11] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 47.

[12] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 48.

[13] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[14] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 83.

[15] Barthó Zsuzsa—Tyekvicska Árpád, Civitas Fortissima, Balassagyarmat, 2000. p. 425.

[16] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 95.

[17] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[18] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 98.

[19] Barthó-Tyekvicska, Civitas Fortissima, i.m., p. 433.

[20] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 98-100.

[21] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289.

[22] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289. és Balassagyarmat a Tanácsköztársaság idején, i.m., pp. 54-55.

[23] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289.

[24] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 100-101.

[25] rendfokozat nélküli

[26] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 107.

[27] Civitas Fortissima, i.m., p. 183.

[28] Nógrádvármegye, 1919. február 5. p.2.

[29] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 111.