Ma, 2019. január 29-én szülővárosom, Balassagyarmat nagy ünnepet ül, hiszen 100 éve ezen a napon verték ki hős polgárok a városból a cseheket, döntve el ezzel egyszer és mindenkorra, hogy Balassagyarmat Magyarország része marad. Az alábbi fejezet a történelem szakdolgozatom részét képezi, felhasználása pontos hivatkozás ellenében tehető meg.
A cseh megszállás és Mollináry balassagyarmati tevékenységének kezdete (Cseri Nikolett: Mollináry Gizella politikai munkássága a Tanácsköztársaság idején, Miskolc, 2007)
 |
| Forrás: Torjay Fotó |
A csehek az Ipoly folyót jelölték meg a határ egyik szakaszának.
Januárban megindult a nyílt intervenciós szerveződés, és a csehek elfoglalták a
nógrádi vasút két végpontját: január 3-án megszállták Ipolyságot, 9-én pedig
Losoncot. Balassagyarmat tudomásul vette a város esetleges megszállását, 21 fős
bizottságot jelölt ki a megszállók fogadására és a tárgyalásra. Ennek oka
elsősorban az lehetett, hogy a városban alig volt katonai erő, Vizy Zsigmondnak
volt egy már megszervezett[1] és
egy alakulóban lévő százada. Ezek is elvesztek. Az előbbit egy Losonc felől
érkező támadás megakadályozására küldtek, ahol is fogságba estek, az utóbbit
pedig Drégelypalánk mellett állomásoztatták.
Január 15-én hajnalban Lauka Gusztáv főhadnagy parancsnoksága alatt 45
fős csehszlovák különítmény ellenállás nélkül szállta meg a postát, a vasutat,
a laktanyát és a vasúton túli Süvítő-telepet 100 méteres sávban. Január 16-án
elrendelték a fegyverek azonnali beszolgáltatását, és megtiltották a magyar
katonák bujtatását. Kijárási tilalmat rendeltek el este 9 után.[2]
Mollináry ebben az időszakban érkezik Balassagyarmatra. A városnak a
regényeiben a Zaránd[3] nevet
adja, feltehetőleg azért, hogy nehezebben lehessen azonosítani. Az azonosítást
azonban nagyban megkönnyíti, hogy Szécsényről is elég pontos leírást adott, a
vonatútja során megemlíti, hogy Hatvan felé jöttek. Zarándot pedig
megyeszékhelyként emlegeti, határában egy hajózhatónak hazudott folyóval. Így
aztán csak a neve más, de egyértelmű, hogy Balassagyarmatról van szó.
Szécsényből el kellett jönnie,
mivel rájöttek arra, hogy hamis néven élt náluk, és ez veszélyeztette a
szabadságát. Távozásában közrejátszott az is, hogy akkori kedvese, a
főszolgabíró, feleségül akarta venni, amit azonban annak családja aljas módon
megakadályozott. A férfit a frigy előtti éjszakán lefogták, és egy
idegszanatóriumba hurcolták.
Balassagyarmaton szállást kapott és munkát. A szociáldemokrata pártnál
vállalt titkárnői állást, illetve állítása szerint a laktanyában is.[4]
Utóbbi azért érdekes, mert a laktanyát eddigre már minden bizonnyal elfoglalták
a csehek, és nem valószínű, hogy ott alkalmazásba tudott volna kerülni. Mint
ahogy az sem, hogy közvetlenül a cseh kiverés előtti napon még a kaszárnyába
tartózkodjon.
Január 25. vagy 27-e lehetett, amikor Balassagyarmatra érkezett, nem
lehet pontosan megállapítani. A Balassagyarmat története című könyv szerint
25-én érkezett meg Bazovszky zsupán, hogy átvegye a közhivatalokat, és a
közalkalmazottakkal letetesse az esküt, azonban ez akkor nem sikerült. 27-én
tartottak a vármegyeháza dísztermében egy ülést, ahol a felszólalók és a
résztvevők azt döntötték el, hogy a cseheknek nem tesznek esküt, és a
csehszlovák államot nem szolgálják. A gyűlésen közalkalmazottak, postások és
vasutasok vettek részt főként, és a szerző nem utalt cseh felszólalóra. Az ok,
amiért mégis azt gondolom, hogy köze lehet ennek az írónő által leírtakhoz,
mert a gyűlés hangsúlyozottan túl volt fűtve nacionalizmussal, és a Szózat
illetve a Himnusz eléneklésével ért véget. Valamint itt alakult ki az egységes
állásfoglalás arról, hogy ki kell verni a cseheket.[5]
Mollináry visszaemlékezésében azt láthatjuk, hogy nagyon vegyes
hallgatóság előtt hangzottak a beszédek. Divatjamúlt ruhákban sorakoztak az
asszonyok és a terem zsúfolásig megtelt. Két férfi ült a pulpituson, egy
harmadik pedig közöttük állva beszélt. „Az
álló férfi idegen akcentussal beszélt.”[6]
Feltehetőleg szláv akcentussal, mert az írónőt az édesanyja beszédére emlékezteti. „A mellettem állók egy
lengyeles hangzású nevet súgdostak és hozzátették: a cseh zsupán.”[7]
Valószínűleg tehát Bazovszky zsupán volt az, de mint említettem, a 27-ei
gyűlésen nincs szó arról, hogy felszólalt volna. A zsupán a beszédében többször
kihangsúlyozta, hogy minden, amit maguk körül látnak a cseh állam tulajdona. „Ekkor egyszerre olyat mondott kemény
kalapjával babrálva maga előtt (…) a szakállas ember: »az iskolákban pedig
ezután a tót nyelv lesz a kötelező. Magyar történelem helyett pedig a
világtörténelem lesz tanítandó«”[8] Ez a
hozzászólás az, ami mélyen felháborítja őt is, és a hallgatóságot is. Hiszen
azt akarták elvenni tőlük, ami, mint nemzet, meghatározza őket. A nemzeti
nyelvet, és a nemzeti identitástudatot meghatározó közös történelmet. „Olyan volt ez a jelenet, mint egy ünnepélyes
temetés.”[9] „Valaminek történnie kellett!...éreztem a térdeim alá engednek, már nem
bírnak el engem, elbujni szerettem volna valahová…ki a világból, a bőrömből, a
padló vagy az emberek lába alá, hol kinyögjem, ami visszafojthatatlanul
kikívánkozott belőlem. És a térdemre ejtve nehéz és átfázott égő fejemet
rosszul, hamisan, gyáván és bizonytalanul énekelni kezdtem:» Hazádnak
rendületlenül…«”[10] Az
egész terem vele énekelte a Szózatot, sokan ugyanúgy térdre borultak, ahogy ő.
Ez az a pillanat, amikor igazán otthon érzi magát. „Úgy éreztem, hogy ezt a várost tekinthetem szülővárosomnak, mert
lelkileg itt születtem meg jobban, mint amikor szégyelt kínnal anyám testéből
testet kapott testem.”[11] A
csehek kiverésének terve még csak Mollinárynál jelenik meg, ahogy írja: „Óh! hogy vágytam társra, kivel megegyezzek,
kit rávegyek, kivel összeesküdjek: hogy ki kell verni a cseheket!…”[12]
A városban a vasutasok kezdték meg a szervezkedést. Január 27-én elvágták
a telefon és távíróvezetékeket Ipolyság és Losonc irányában is, 28-án nem
mentek szolgálatba és felvették a kapcsolatot a Magyarnándorban állomásozó és
szintén támadásra készülő katonasággal. Magyarnándorban állomásozott a 16-osok
tiszti különítménye Vizy Zsigmond parancsnoksága alatt 45 tiszttel és
törzsaltiszttel, a 38-as kecskeméti gyalogezred Bajatz Rudolf parancsnoksága
alatt 120 főnyi legénységgel és 3 tiszttel, valamint itt tartózkodott még 8
kecskeméti 13-as huszár is. A két százados dolgozta ki a Balassagyarmat
visszafoglalását célzó hadműveletet. A támadást január 29-én hajnalra
tervezték, ahol is az említett katonai alakulatokon kívül negyven vasutas is részt
vett. Drégelypalánk felől a Pálmay-alakulat biztosította a szárnyakat,
Balassagyarmatról keletre pedig a Bercelre telepített 40 főnyi nemzetőr tette
ugyanezt.[13]
Mollináry Gizella regényében a csehkiverés története 28-án hajnalban
kezdődik, amikor szállásadónőjének fivére és sógora fegyvereket és lőszereket
rejt el a házban. Itt értesülünk az első mozzanatról, miszerint a vasutasok meg
akarják akadályozni, hogy Lauka főhadnagy élelmet és lőszert szállíthasson az
Ipolytarnóc közelében állomásozó csehszlovák erőknek. „szagolnak valamit a tolvaj trombitások, mert pakolnak, mint a bolondok,
hogy lőszert és élelmet küldjenek Zsarnócra…de mi nemcsak vezetni, hanyatt
fektetni is tudunk ám vonatot…mert fő a szaktudás!”[14] Ez
valóban meg is történt, a vasutasok a balassagyarmati állomáson kisiklatták az
induló vonatot.[15]
A 28-a Mollinárynak úgy telt, mint egy megszokott hétköznap, azzal a
különbséggel, hogy egyre több helyről hallotta a készülődés hangjait. „És akármit is titkolództak, már az utcán a
trafikért ki-kiszaladó kis éttermi pikolófiúk is szinte megidvezült arccal
sugdosták:» Éjjel két órakor kezdődik a bál!«”[16] A
támadást eredetileg hajnali fél négyre tervezték, de csak négykor indították
meg.[17]
„Éjjel egy óra volt. Aki az utcán uniformisban vagy civilben járt,
surranó vasutas volt. Már belül mellényükre ki volt tűzve az a nemzeti színű
szalag, melyet a támadás kezdetekor fogadásuk szerint majd a karjukra, vagy a
sapkájukra tűznek. Minden józanság ez ellen szólt, mert a színes szalag jó
célpontot nyújtott.(…) »Isten áldása rajtunk!« volt a titkos jelszó. Aki ezt
súgta az embernek mellette elmenőben, az bajtárs volt. »És fiainkon!«-volt e köszöntés elfogadási módja.”[18]
Mollináry regénye az egyetlen a jelszóra vonatkozó forrás, sehol máshol nem
találkozunk vele.[19]
Az írónő hajnal kettőre ér haza, a feladata az volt, hogy a támadással
kapcsolatos üzeneteket eljuttassa a címzetteknek. A visszaemlékezése szerint
mikor hazaért, elkezdődött a tűzharc, puskaropogásra emlékezik vissza az
állomás felől. A vasútállomás visszafoglalása könnyebben ment, mint a
laktanyáé. „A vasúti állomás ellen
intézett támadás járt a leggyorsabb sikerrel és a többiek határtalan öröméből
megállapíthattam, hogy ez fontos eredmény, mert elvágta a cseheket az
utánpótlásuk lehetőségétől.” .[20]
A Vizy- féle egység keletre, a
Bajatz-féle pedig nyugat felé tartott. A keleti egység, vagyis a 16-osok
visszafoglalták a kórházat, az új vásártéri bódét valamint a nagyhidat. A
38-asok III. szakasza az állomás épületét foglalta vissza véres harc árán. A hajnali
ütközet idején a vasutasok a város nyugati részén vettek részt az
összecsapásokban. [21]
Amikor híre ment az állomás és a többi pontok elfoglalásának, beszüntették a
tüzelést, és parlamentereket küldtek a laktanyába szorult csehekhez, hogy adják
meg magukat. Ebbe bele is egyeztek, de a fegyverletétel nem sikerült, mert a
felszabadítókra a csehek újra tüzet nyitottak. Bajatz katonái örömükben, nem
ismerve a feltételeket, megrohamozták a laktanyát, mitől a csehek megijedtek,
és ez vezetett a tűzharchoz. Ez a géppuskatűz okozta a hajnali harcok során a
legnagyobb veszteséget, és eredménye sem volt, mivel a laktanya még mindig cseh
kézen maradt. A fordulat délután következett be, amikor is a honvédelmi
miniszter parancsot adott a Hatvanban állomásozó iglói gépfegyver osztagnak a
város visszafoglalására. A csapat estére el is foglalta a várost,
Balassagyarmat felszabadult.[22]
Mindkét oldalról komoly emberáldozatokat követelt az egész napos
csatározás. A cseheknek 7 sebesültjük és 8 halottjuk volt, elvesztették a parancsnokukat
és a parancsnokhelyettesüket. Magyar oldalon 9 polgári és 12 katonai sebesült
volt, és 10-en haltak hősi halált.[23]
„Erőben keveset jelentett volna, ha
ez a harci kedv, ez a csehkiverési láz csak a megye székhelyére szorítkozik.
Bele kellett vonni a környező falvak leszerelt katonáit és azon helységekből,
melyeket a csehek még nem szálltak meg, az ott állomásozó sorkatonaságot. Ennek
megfelelően azt a parancsot kaptam, hogy pont délben induljak el három, a
vasúti vonal mentén egymást követő községbe és vigyem a hírt, hogy a városban
támadásunk fényesen sikerült, csatlakozzanak mozgalmunkhoz és nyomuljanak be a
megyeszékhelyre.”[24]
Vagyis a visszaemlékezés szerint, Mollinárynak el kellett jutnia Őrhalomba,
Hugyagra és Szécsénybe, hogy onnan hozzon segítséget a csehek elleni további
harcokhoz. Az utat 29-ére datálja, tehát amikor elindult még nem tudott arról,
hogy a délután meghozta a várva várt fordulatot, és sikerült a várost teljesen
felszabadítani. Segítséget nem sikerült szerezni, ez főleg annak köszönhető,
hogy távozása Szécsényből nem volt botránymentes a szolgabíróval folytatott
kapcsolata miatt. Útban a megyeszékhely felé, visszaidézte a hajnali
eseményeket. „Felsoroltam magamnak
azoknak a vasutasoknak, munkásoknak, katonáknak a nevét, kikről már reggel
tudtam, hogy az utcai harcokban elestek. Egyikük az az ember volt, kit
hajnalban két vállánál fogva becipeltem. Két derék embert egy, a csehekhez
átpártolt közös hadseregbeli tiszt golyója terített le. Az egyik áldozat
őrvezető volt, a másik közvitéz. Szájról szájra járt ennek a szegény, sarzsi
nélküli[25] vitéznek utolsó
sóhajtása: »nagyon szeretem a szüleimet, de még jobban a hazámat, szívesen
halok érte!« És meghalt, pedig már a zsebében volt a leszerelési igazolványa és
menetlevele haza, a gyümölcstől mosolygó Kecskemétre.”[26] Az
őrvezető neve Virág János volt, míg a honvédé Czakó Balázs. A Nógrádvármegye
híradása szerint a hősi halottak 1919. január 31-i temetésén Jeszenszky
apátplébános mondta a katolikus hitűek felett a gyászbeszédet. A hagyatékában
megtalálták a beszédek leírt változatát, és abban így emlékezett meg Czakó
honvédról. „Czakó Balázs hívatott engem. Elvégezvén a lelkieket, egy kicsit
beszélgettem és kérdezősködtem, nincs-e valami közölnivalója a szüleivel:
»Szerettem őket, de a hazámat még jobban szerettem.«”[27]
Ugyanezek a sorok jelentek meg a legtöbb temetésről szóló tudósításban is, mint
például a Nógrádvármegye február 5-ei számában is, a rövidhírek között.[28]
Mollináry is beszélt a temetésről. Beszámolt róla, hogy harmadnap
temették el az áldozatokat és az egész város kivonult a búcsúztatásra. Ha rövid
időre is, de ez az esemény összehozta „az
urat a szocialistával, a polgárt a napszámossal”. Rámutat arra, hogy mind a
birtokosok, mind pedig a szocialisták mást vártak a megszállástól. Előbbi a
magántulajdon védelmét, utóbbi pedig megértő munkástestvéreket álmodott.
Azonban a csehek viselkedése mindkettőjüket kijózanította, és rövid időre nem
egymással foglalkoztak, hanem a közös ellenséggel. Azonban ez nem állandósult.
„Az úri rend félt és utálkozott a forradalmi csőcseléktől - a forradalom pedig nem állt meg a Girondnál, hanem
saját vesztére a szélsőségek felé rohant.”[29]
[1] A besztercebányai 16.
honvéd gyalogezred pótzászlóalja menekült ide, és Vizy Zsigmondot bízták meg,
hogy szervezze át őket.
[3] Vármegye 1876-ig Erdélyben
[22] Balassagyarmat története, i.m., p. 289. és Balassagyarmat a Tanácsköztársaság
idején, i.m., pp. 54-55.
[25] rendfokozat nélküli
[28] Nógrádvármegye, 1919.
február 5. p.2.
