Hogyan játszhat az Alkonyat a szürke 50 árnyalatában?

...úgy, ahogyan azt E. L. James megírta. Általában nem szívelem elolvasni a nagy sikerkönyveket rögtön megjelenésükkor, pláne, ha egy sorozatról (esetünkben trilógiáról) van szó. Mert ugye felmerül bennem, hogy mi van akkor, ha nagyon izgalmas a történet, rögtön tovább szeretném olvasni, és nincs túl nagy kedvem éveket várni a folytatásra. 

A szürke ötven árnyalatával azért tettem kivételt, mert kíváncsivá tett, hogy miért is folyik ez a könyv a csapból is. Lehet, hogy ez a csapból folyás az Ulpius kiadó amúgy is nagyon ütős marketingjének köszönhető, de tény, a könyv világszinten hatalmas siker, ahol csak megjelenik, vezeti az eladási listákat, valóságos őrület övezi a kötetet.

Annyi előtanulmányom volt a történetről, hogy valami szado-mazo dolog lesz a képben, ebben áll a történet újdonsága. 

Tényleg ebben áll, és ebben ki is merül a dolog, hiszen a történet olvasása közben folyamatosan az az érzése az embernek, hogy ezt mintha már láttuk volna valahol. 

Adott egy fiatal, egyetemista lány, törékeny teremtés, akinek van egy bohókás anyja, aki már a sokadik férjét fogyasztja; az életében jelen van a már nem az anyjával élő, de nagyra becsült nevelőapja is, akivel tartja a kapcsolatot. A lány kissé esetlen, esik-kel, igazán gyámoltalan teremtés tud lenni. Nem mellesleg sosem volt még szerelmes, nem nagyon engedett közel magához senkit. Kísértetiesen hasonlít Ana karaktere Bella Swanhoz. 

A könyv férfi főhőse egy sikeres, fiatal milliomos, akinek szépségétől elakad a nők szava, kihagy a lélegzete és az a minimum, hogy rögtön zavarba jönnek, hacsak Christian Grey rájuk emeli a tekintetét. Bár a gondolatokban nem tud olvasni, ennek persze többször hangot is ad, de azért ő is eléggé Edwardos fazonra sikeredett.

A történetet a lány szemszögéből láthatjuk, belső vívódás hosszú sora, amikor is kiderül, hogy lehet megvan az Igazi, csupa nagybetűvel, csak van egy kis probléma az illetővel...amolyan mellékes járulék, egyfajta vérszomj, mint Edwardnál...szóval ez a rendkívüli pasi keményen szereti...szó szerint.

Amikor ez kiderül, magára valamire adó, erős akaratú, határozott fiatal nő valószínűleg fejvesztve menekül, mert miért is hagyná saját magát alávetni egy pasinak, és miért is hagyná, hogy a férfi megalázza őt, vagy testileg bántalmazza...de hát ugye melyik lány nem venné észre, hogy a férfi sérült hajlamai mögött valami nagy-nagy lelki trauma állhat, amit majd ő meggyógyít. 

Tipikus női hozzáállás tehát: majd én megjavítom, ami elromlott. Lehet ebben élte le az életét, de majd én megváltoztatom, majd én normális embert faragok belőle. Ez az a hozzáállás, amire átlagasszonyok ezreinek ment rá az élete...."jaaj, hát kicsit többet iszik a kelleténél, de majd ha összeházasodunk, nem lesz erre szüksége"..."ó, hát igen, az előző nőit mind megcsalta, az utolsót is miattam hagyta el, de hát engem miért akarna megcsalni?!"...Ana valószínűleg arra gondolt, hogy a szerelem majd legyőzi Christian szadista hajlamait...óó jee! 

A cselekmény bonyolítása....ja, igen, az kellene egy történetbe, bonyolítás....de itt nincs, semmi. Egyenes vonalon halad a történet, sallangmentesen, nagy kérdések maximum abban rejlenek, hogy mikor és hányszor teszi magáévá Christian Anát...és persze milyen módon. 

Az biztos, szexszel mindent el lehet adni, legyen az bármilyen könyv...amekkora visszhangja volt a sztorinak, vártam valami Sade márkis beütést, de azért örülök, hogy nem egy új Justine-t tarthattam a kezemben.

Azért ekkora felhajtásra én egy kicsit többet vártam....a sztori lapos, a karakterek túlzottan tipikusak, aki kicsit ért a pszichológiához annak meglepetéseket sem okoz a történet....viszont annyi haszna van a ponyvás stílusnak, hogy gyorsan túl lehet esni rajta. Nincsenek túlbonyolítva a mondatok, 2 délután alatt kivégezhető...aztán felejthető....

Molnár Gergely: Antikvitás

Nincs új a nap alatt...ez a bibliai közmondás jut eszembe akkor, amikor az ókori mitológiára és annak továbbélésére gondolok. Nem olyan régen feladtam házi feladatnak a diákjaimnak, hogy írjanak arról, hogyan él tovább az ókori kultúra napjainkban. Ők nem voltak túl fantáziadúsak a feladat megoldásában, viszont azt nem lehet elvitatni, hogy a muzeális értékeken túl napjainkban is rengeteg helyen találkozhatunk mitologikus utalásokkal, történeti átvételekkel.

Molnár Gergely Antikvitás c. kötete többek között ezzel is foglalkozik. Az első része egy tanulmány, melynek Újragondolt mitológiák a címe. Megemlíti a ma oly népszerű filmeket és könyveket, mint a Harry Potter vagy A gyűrűk ura trilógia, a központi szervező azonban a Perszeusz-mítosz, melyre a közelmúltban két filmet is forgattak. Változatos, gördülékeny írásmódjával szinte beszélget az olvasójával, egyáltalán nem érezzük, hogy itt most egy komoly tanulmányról van szó, mert nem ez a cél. Nyílt kritikával illeti az amerikai hatásvadászatot, amivel azért valljuk be, szerintem sokan egyet is értünk. Én mindenképp.

Az antológia lényegi része azonban nem a tanulmány, hanem az azt követő irodalmi alkotások. A Tartaroszi pajor c. egy kétszereplős tragédia Ixion és Diké, az igazságosság istennőjének párbeszéde. Ixion halandó volt, ám megölte az apósát. Zeusz megtisztította a bűntől, felemelte az Olümposzra, ám Ixion túlzottan sokat büszkélkedett, na, meg Zeusz feleségére, Hérára is szemet vetett, így Zeusz egy örökké tűzben forgó kerékhez kötötte, és a büntetése az, hogy az örökkévalóságig így bűnhődjön. 

Molnár Gergely művében Ixion szelleme kiszabadul valahogy, időleges amnéziával küzdve szembetalálja magát Dikével, aki felelősségre vonja elkövetett tetteiért. 

Halandó és isten, férfi és nő kettőse feszül egymásnak, elkezdődik egy macska-egér harc a két szereplő között, pont, mint az életben. Itt a Nő felsőbbrendű, mind pozíciójában, mind érveiben. Bár párszor zavarba hozza a Férfi, mégis végig azt érezni, hogy esélytelen küzdelme, nem nyerhet. A tragédia a végén elkerülhetetlen. A mindig büszke Férfi nem tud előrébb jutni sem hízelgéssel, sem alázattal, sem keménykedéssel. A Nő bosszúja kegyetlen, mint általában a nők bosszúja. 

Örök igazságok hangzanak el, humorral fűszerezve, végig fenntartva az érdeklődést, egy felvonásba sűrítve a felemelkedést és a bukást, az életet és a halált. Ókori köntösbe bújtat egy olyan örök-érvényű emberi magatartást, mely mit sem változott az elmúlt pár ezer évben. Küzdeni olyan dolgokért, melyek gyakran lehetetlenek...ez viszi előrébb a társadalmat, és ez viszi előrébb az emberek sorsát is. A bukás benne van a pakliban, de ha mégis sikerül, a győzelem még édesebbé válik. Erről is szól ez a tragédia.

Személyes kedvencem a kötetből Posszeidón dédunokája c. elbeszélés. A mű 3 részből áll, központi gondolata a beteljesületlen szerelem, és hogy milyen hatással is van ez a szerelmesekre. Nem véletlen, hogy a történetet Ovidius: Átváltozások c. művére alapozza a szerző, hiszen Hippomenész és Atalanté történetét onnan ismerhetjük. Az első részben megismerjük Hippomenész vívódását, ahogy a beteljesületlen szerelem szenvedése szinte elemészti. A második részben egy metamorfózist láthatunk, reménytelen szerelmesek története fonódik egybe, láncot alkotva, egyik személyes tragédia következik a másikból. Megismerhetjük Ekhó nimfa és Narkisszosz történetét, hogyan emésztette fel a szerelem, a viszonzatlan és lehetetlen szerelem mindkét szereplőt. Magunkban sejtjük, hogy a történet végén Hippomenész is hasonló sorsra jut, a reménytelen szerelem őt is felemészti, ám a végén a szinte már-már XXI. századi csattanó új értelmet ad a történeteknek.

Zárásként a Dekadens című karcolatot olvashatjuk. Hádész elképzelt felemelkedését mutatja ez, amely zárszava is a kötetnek. Hádész és Zeusz szembenállása, két testvér, a kezdet és a vég. A múlt visszatér, újra és újra felemelkednek az eszmék, tért hódítanak, majd elenyésznek. A világ változik, de a lényeg ugyanaz marad. 

Az utolsó pár mondatával a szerző korának társadalomkritikáját fogalmazza meg. Nyersek és mellbevágóak a szavai, és valóban el kell gondolkoznunk azon, hogy tanulunk-e a történelemből, a múltból, vagy "elbuknak, mert elfelejtenek emlékezni."