Maradj meg magyarnak...

2019, a Civitas Fortissima éve. 100 éve 1919. január 29-én balassagyarmati vasutasok, polgárok és maréknyi katonaság közös erővel kiverte az alattomosan terjeszkedő cseheket, mellyel elérték, hogy Balassagyarmat magyar város maradhatott. 

Nekem különösen fontos, hiszen a szakdolgozatomban hangsúlyos szerepet kap ez a korszak, mert Mollináry Gizella a cseh megszállás idején érkezett a városba. Mivel az írónő miatt átrágtam magam a szakirodalmon (természetesen korántsem olyan mélységig, ameddig Kapa Mátyás megtette), félve vettem a kezembe a könyvet. A megjelenés hetében már megszereztem, aztán nyárig vártam, mert úgy gondoltam, ehhez idő kell, hiszen alapból szkeptikus vagyok a történelmi regényekkel, főleg, ha ismerem, vagy ismerni vélem az adott korszakot. 

Sajnos lassan indult be a történet, lassan álltam rá az író elbeszélésmódjára is, és kifejezetten zavart, helyiként, hogy oldalakon keresztül szeretett városomat Balassagyarmatként említik. Olyan ritkán mondjuk ki a város teljes nevét, valamint a környező települések neveit teljes hosszukban, hogy olvasás közben idegennek éreztem a szereplőket. (Szabályos heuréka-élmény volt, amikor a vége felé hajlandó volt rövidíteni, és végre Gyarmatként és Nándorként beszélt egy-két szereplő a településekről).

Vártam eseményeket...igazából félve, hogy ugye, benne lesz? Hogy Czakó Balázs utolsó szavait nem lehet kihagyni, hogy vajon lesz-e Szózaténeklés a gyűlésen és vajon a jelszó, amit csak Mollinárynál olvasható megjelenik-e a regényben....de szerencsére nem kellett csalódnom, majdnem minden volt, majdnem úgy, ahogy elvártam (bár szerintem a Himnusz helyett dramaturgiailag tényleg a Szózat lett volna hatásosabb, de hát na...van, ahol az írói szabadság megengedett, van, ahol nem. Itt nem volt az.) És a várt dolgokon túl kaptam mást is, olyan apróságokat, melyek jobban beengednek látni a szereplők életébe, volt egy-két szerelmi szál is, ami szintén nem volt sem túl hangsúlyos, sem túl hivalkodó. Pont annyi, és pont úgy, ahogy kellett.

Olvasás közben próbáltam elvonatkoztatni, hogy milyen lehet ezt a történetet olyannak olvasni, aki nem ismeri ilyen mélységekig a város történetét, és ez az, ami miatt azt kell mondjam, ez egy szuper könyv. Nincs túlmisztifikálva, nincs túlírva, követhető az időrend, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, és utóbbi még akkor is igaz, ha tudjuk, mi fog történni. 

Az is megfordult a fejemben, hogy milyen jó kis tételregény lehetne ez az érettségin, hiszen mind a kortárs szépirodalom, mind a helyi témát feldolgozó irodalmi alkotásnál ideális lenne a diákságnak is. Nem lepődnék meg, ha ez a gyarmati magyartanároknak szintén eszükbe jutna, és Kapa Mátyás könyve jövőre már a tételsorban szerepelne. Ha itthon tanítanék, nálam ott lenne a helye.

(és még a borító is csodaszép) 

A csehkiverés Mollináry Gizella szemszögéből

Ma, 2019. január 29-én szülővárosom, Balassagyarmat nagy ünnepet ül, hiszen 100 éve ezen a napon verték ki hős polgárok a városból a cseheket, döntve el ezzel egyszer és mindenkorra, hogy Balassagyarmat Magyarország része marad. Az alábbi fejezet a történelem szakdolgozatom részét képezi, felhasználása pontos hivatkozás ellenében tehető meg. 

A cseh megszállás és Mollináry balassagyarmati tevékenységének kezdete (Cseri Nikolett: Mollináry Gizella politikai munkássága a Tanácsköztársaság idején, Miskolc, 2007)

Forrás: Torjay Fotó

A csehek az Ipoly folyót jelölték meg a határ egyik szakaszának. Januárban megindult a nyílt intervenciós szerveződés, és a csehek elfoglalták a nógrádi vasút két végpontját: január 3-án megszállták Ipolyságot, 9-én pedig Losoncot. Balassagyarmat tudomásul vette a város esetleges megszállását, 21 fős bizottságot jelölt ki a megszállók fogadására és a tárgyalásra. Ennek oka elsősorban az lehetett, hogy a városban alig volt katonai erő, Vizy Zsigmondnak volt egy már megszervezett[1] és egy alakulóban lévő százada. Ezek is elvesztek. Az előbbit egy Losonc felől érkező támadás megakadályozására küldtek, ahol is fogságba estek, az utóbbit pedig Drégelypalánk mellett állomásoztatták.

Január 15-én hajnalban Lauka Gusztáv főhadnagy parancsnoksága alatt 45 fős csehszlovák különítmény ellenállás nélkül szállta meg a postát, a vasutat, a laktanyát és a vasúton túli Süvítő-telepet 100 méteres sávban. Január 16-án elrendelték a fegyverek azonnali beszolgáltatását, és megtiltották a magyar katonák bujtatását. Kijárási tilalmat rendeltek el este 9 után.[2]

Mollináry ebben az időszakban érkezik Balassagyarmatra. A városnak a regényeiben a Zaránd[3] nevet adja, feltehetőleg azért, hogy nehezebben lehessen azonosítani. Az azonosítást azonban nagyban megkönnyíti, hogy Szécsényről is elég pontos leírást adott, a vonatútja során megemlíti, hogy Hatvan felé jöttek. Zarándot pedig megyeszékhelyként emlegeti, határában egy hajózhatónak hazudott folyóval. Így aztán csak a neve más, de egyértelmű, hogy Balassagyarmatról van szó.

 Szécsényből el kellett jönnie, mivel rájöttek arra, hogy hamis néven élt náluk, és ez veszélyeztette a szabadságát. Távozásában közrejátszott az is, hogy akkori kedvese, a főszolgabíró, feleségül akarta venni, amit azonban annak családja aljas módon megakadályozott. A férfit a frigy előtti éjszakán lefogták, és egy idegszanatóriumba hurcolták.

Balassagyarmaton szállást kapott és munkát. A szociáldemokrata pártnál vállalt titkárnői állást, illetve állítása szerint a laktanyában is.[4] Utóbbi azért érdekes, mert a laktanyát eddigre már minden bizonnyal elfoglalták a csehek, és nem valószínű, hogy ott alkalmazásba tudott volna kerülni. Mint ahogy az sem, hogy közvetlenül a cseh kiverés előtti napon még a kaszárnyába tartózkodjon.

Január 25. vagy 27-e lehetett, amikor Balassagyarmatra érkezett, nem lehet pontosan megállapítani. A Balassagyarmat története című könyv szerint 25-én érkezett meg Bazovszky zsupán, hogy átvegye a közhivatalokat, és a közalkalmazottakkal letetesse az esküt, azonban ez akkor nem sikerült. 27-én tartottak a vármegyeháza dísztermében egy ülést, ahol a felszólalók és a résztvevők azt döntötték el, hogy a cseheknek nem tesznek esküt, és a csehszlovák államot nem szolgálják. A gyűlésen közalkalmazottak, postások és vasutasok vettek részt főként, és a szerző nem utalt cseh felszólalóra. Az ok, amiért mégis azt gondolom, hogy köze lehet ennek az írónő által leírtakhoz, mert a gyűlés hangsúlyozottan túl volt fűtve nacionalizmussal, és a Szózat illetve a Himnusz eléneklésével ért véget. Valamint itt alakult ki az egységes állásfoglalás arról, hogy ki kell verni a cseheket.[5]

Mollináry visszaemlékezésében azt láthatjuk, hogy nagyon vegyes hallgatóság előtt hangzottak a beszédek. Divatjamúlt ruhákban sorakoztak az asszonyok és a terem zsúfolásig megtelt. Két férfi ült a pulpituson, egy harmadik pedig közöttük állva beszélt. „Az álló férfi idegen akcentussal beszélt.”[6] Feltehetőleg szláv akcentussal, mert az írónőt az édesanyja beszédére emlékezteti. „A mellettem állók egy lengyeles hangzású nevet súgdostak és hozzátették: a cseh zsupán.”[7] Valószínűleg tehát Bazovszky zsupán volt az, de mint említettem, a 27-ei gyűlésen nincs szó arról, hogy felszólalt volna. A zsupán a beszédében többször kihangsúlyozta, hogy minden, amit maguk körül látnak a cseh állam tulajdona. „Ekkor egyszerre olyat mondott kemény kalapjával babrálva maga előtt (…) a szakállas ember: »az iskolákban pedig ezután a tót nyelv lesz a kötelező. Magyar történelem helyett pedig a világtörténelem lesz tanítandó«”[8] Ez a hozzászólás az, ami mélyen felháborítja őt is, és a hallgatóságot is. Hiszen azt akarták elvenni tőlük, ami, mint nemzet, meghatározza őket. A nemzeti nyelvet, és a nemzeti identitástudatot meghatározó közös történelmet. „Olyan volt ez a jelenet, mint egy ünnepélyes temetés.”[9] „Valaminek történnie kellett!...éreztem a térdeim alá engednek, már nem bírnak el engem, elbujni szerettem volna valahová…ki a világból, a bőrömből, a padló vagy az emberek lába alá, hol kinyögjem, ami visszafojthatatlanul kikívánkozott belőlem. És a térdemre ejtve nehéz és átfázott égő fejemet rosszul, hamisan, gyáván és bizonytalanul énekelni kezdtem:» Hazádnak rendületlenül…«”[10] Az egész terem vele énekelte a Szózatot, sokan ugyanúgy térdre borultak, ahogy ő. Ez az a pillanat, amikor igazán otthon érzi magát. „Úgy éreztem, hogy ezt a várost tekinthetem szülővárosomnak, mert lelkileg itt születtem meg jobban, mint amikor szégyelt kínnal anyám testéből testet kapott testem.”[11] A csehek kiverésének terve még csak Mollinárynál jelenik meg, ahogy írja: „Óh! hogy vágytam társra, kivel megegyezzek, kit rávegyek, kivel összeesküdjek: hogy ki kell verni a cseheket!…”[12]

A városban a vasutasok kezdték meg a szervezkedést. Január 27-én elvágták a telefon és távíróvezetékeket Ipolyság és Losonc irányában is, 28-án nem mentek szolgálatba és felvették a kapcsolatot a Magyarnándorban állomásozó és szintén támadásra készülő katonasággal. Magyarnándorban állomásozott a 16-osok tiszti különítménye Vizy Zsigmond parancsnoksága alatt 45 tiszttel és törzsaltiszttel, a 38-as kecskeméti gyalogezred Bajatz Rudolf parancsnoksága alatt 120 főnyi legénységgel és 3 tiszttel, valamint itt tartózkodott még 8 kecskeméti 13-as huszár is. A két százados dolgozta ki a Balassagyarmat visszafoglalását célzó hadműveletet. A támadást január 29-én hajnalra tervezték, ahol is az említett katonai alakulatokon kívül negyven vasutas is részt vett. Drégelypalánk felől a Pálmay-alakulat biztosította a szárnyakat, Balassagyarmatról keletre pedig a Bercelre telepített 40 főnyi nemzetőr tette ugyanezt.[13]

Mollináry Gizella regényében a csehkiverés története 28-án hajnalban kezdődik, amikor szállásadónőjének fivére és sógora fegyvereket és lőszereket rejt el a házban. Itt értesülünk az első mozzanatról, miszerint a vasutasok meg akarják akadályozni, hogy Lauka főhadnagy élelmet és lőszert szállíthasson az Ipolytarnóc közelében állomásozó csehszlovák erőknek. „szagolnak valamit a tolvaj trombitások, mert pakolnak, mint a bolondok, hogy lőszert és élelmet küldjenek Zsarnócra…de mi nemcsak vezetni, hanyatt fektetni is tudunk ám vonatot…mert fő a szaktudás!”[14] Ez valóban meg is történt, a vasutasok a balassagyarmati állomáson kisiklatták az induló vonatot.[15]

A 28-a Mollinárynak úgy telt, mint egy megszokott hétköznap, azzal a különbséggel, hogy egyre több helyről hallotta a készülődés hangjait. „És akármit is titkolództak, már az utcán a trafikért ki-kiszaladó kis éttermi pikolófiúk is szinte megidvezült arccal sugdosták:» Éjjel két órakor kezdődik a bál!«”[16] A támadást eredetileg hajnali fél négyre tervezték, de csak négykor indították meg.[17]

   „Éjjel egy óra volt. Aki az utcán uniformisban vagy civilben járt, surranó vasutas volt. Már belül mellényükre ki volt tűzve az a nemzeti színű szalag, melyet a támadás kezdetekor fogadásuk szerint majd a karjukra, vagy a sapkájukra tűznek. Minden józanság ez ellen szólt, mert a színes szalag jó célpontot nyújtott.(…) »Isten áldása rajtunk!« volt a titkos jelszó. Aki ezt súgta az embernek mellette elmenőben, az bajtárs volt. »És fiainkon!«-volt e köszöntés elfogadási módja.”[18] Mollináry regénye az egyetlen a jelszóra vonatkozó forrás, sehol máshol nem találkozunk vele.[19]

Az írónő hajnal kettőre ér haza, a feladata az volt, hogy a támadással kapcsolatos üzeneteket eljuttassa a címzetteknek. A visszaemlékezése szerint mikor hazaért, elkezdődött a tűzharc, puskaropogásra emlékezik vissza az állomás felől. A vasútállomás visszafoglalása könnyebben ment, mint a laktanyáé. „A vasúti állomás ellen intézett támadás járt a leggyorsabb sikerrel és a többiek határtalan öröméből megállapíthattam, hogy ez fontos eredmény, mert elvágta a cseheket az utánpótlásuk lehetőségétől.” .[20]

 A Vizy- féle egység keletre, a Bajatz-féle pedig nyugat felé tartott. A keleti egység, vagyis a 16-osok visszafoglalták a kórházat, az új vásártéri bódét valamint a nagyhidat. A 38-asok III. szakasza az állomás épületét foglalta vissza véres harc árán. A hajnali ütközet idején a vasutasok a város nyugati részén vettek részt az összecsapásokban. [21] Amikor híre ment az állomás és a többi pontok elfoglalásának, beszüntették a tüzelést, és parlamentereket küldtek a laktanyába szorult csehekhez, hogy adják meg magukat. Ebbe bele is egyeztek, de a fegyverletétel nem sikerült, mert a felszabadítókra a csehek újra tüzet nyitottak. Bajatz katonái örömükben, nem ismerve a feltételeket, megrohamozták a laktanyát, mitől a csehek megijedtek, és ez vezetett a tűzharchoz. Ez a géppuskatűz okozta a hajnali harcok során a legnagyobb veszteséget, és eredménye sem volt, mivel a laktanya még mindig cseh kézen maradt. A fordulat délután következett be, amikor is a honvédelmi miniszter parancsot adott a Hatvanban állomásozó iglói gépfegyver osztagnak a város visszafoglalására. A csapat estére el is foglalta a várost, Balassagyarmat felszabadult.[22]

Mindkét oldalról komoly emberáldozatokat követelt az egész napos csatározás. A cseheknek 7 sebesültjük és 8 halottjuk volt, elvesztették a parancsnokukat és a parancsnokhelyettesüket. Magyar oldalon 9 polgári és 12 katonai sebesült volt, és 10-en haltak hősi halált.[23]

„Erőben keveset jelentett volna, ha ez a harci kedv, ez a csehkiverési láz csak a megye székhelyére szorítkozik. Bele kellett vonni a környező falvak leszerelt katonáit és azon helységekből, melyeket a csehek még nem szálltak meg, az ott állomásozó sorkatonaságot. Ennek megfelelően azt a parancsot kaptam, hogy pont délben induljak el három, a vasúti vonal mentén egymást követő községbe és vigyem a hírt, hogy a városban támadásunk fényesen sikerült, csatlakozzanak mozgalmunkhoz és nyomuljanak be a megyeszékhelyre.”[24] Vagyis a visszaemlékezés szerint, Mollinárynak el kellett jutnia Őrhalomba, Hugyagra és Szécsénybe, hogy onnan hozzon segítséget a csehek elleni további harcokhoz. Az utat 29-ére datálja, tehát amikor elindult még nem tudott arról, hogy a délután meghozta a várva várt fordulatot, és sikerült a várost teljesen felszabadítani. Segítséget nem sikerült szerezni, ez főleg annak köszönhető, hogy távozása Szécsényből nem volt botránymentes a szolgabíróval folytatott kapcsolata miatt. Útban a megyeszékhely felé, visszaidézte a hajnali eseményeket. „Felsoroltam magamnak azoknak a vasutasoknak, munkásoknak, katonáknak a nevét, kikről már reggel tudtam, hogy az utcai harcokban elestek. Egyikük az az ember volt, kit hajnalban két vállánál fogva becipeltem. Két derék embert egy, a csehekhez átpártolt közös hadseregbeli tiszt golyója terített le. Az egyik áldozat őrvezető volt, a másik közvitéz. Szájról szájra járt ennek a szegény, sarzsi nélküli[25] vitéznek utolsó sóhajtása: »nagyon szeretem a szüleimet, de még jobban a hazámat, szívesen halok érte!« És meghalt, pedig már a zsebében volt a leszerelési igazolványa és menetlevele haza, a gyümölcstől mosolygó Kecskemétre.”[26] Az őrvezető neve Virág János volt, míg a honvédé Czakó Balázs. A Nógrádvármegye híradása szerint a hősi halottak 1919. január 31-i temetésén Jeszenszky apátplébános mondta a katolikus hitűek felett a gyászbeszédet. A hagyatékában megtalálták a beszédek leírt változatát, és abban így emlékezett meg Czakó honvédról. „Czakó Balázs hívatott engem. Elvégezvén a lelkieket, egy kicsit beszélgettem és kérdezősködtem, nincs-e valami közölnivalója a szüleivel: »Szerettem őket, de a hazámat még jobban szerettem.«”[27] Ugyanezek a sorok jelentek meg a legtöbb temetésről szóló tudósításban is, mint például a Nógrádvármegye február 5-ei számában is, a rövidhírek között.[28]

Mollináry is beszélt a temetésről. Beszámolt róla, hogy harmadnap temették el az áldozatokat és az egész város kivonult a búcsúztatásra. Ha rövid időre is, de ez az esemény összehozta „az urat a szocialistával, a polgárt a napszámossal”. Rámutat arra, hogy mind a birtokosok, mind pedig a szocialisták mást vártak a megszállástól. Előbbi a magántulajdon védelmét, utóbbi pedig megértő munkástestvéreket álmodott. Azonban a csehek viselkedése mindkettőjüket kijózanította, és rövid időre nem egymással foglalkoztak, hanem a közös ellenséggel. Azonban ez nem állandósult. „Az úri rend félt  és utálkozott a forradalmi csőcseléktől - a forradalom pedig nem állt meg a Girondnál, hanem saját vesztére a szélsőségek felé rohant.”[29]

---

[1] A besztercebányai 16. honvéd gyalogezred pótzászlóalja menekült ide, és Vizy Zsigmondot bízták meg, hogy szervezze át őket.

[2] Balassagyarmat története, i.m.,  pp. 286-288.

[3] Vármegye 1876-ig Erdélyben

[4] Mollináry Gizella, Vádoltuk egymást I., Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest. pp. 37-39.

[5] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[6] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 43.

[7] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 44.

[8] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 44.

[9] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p.. 46.

[10] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 46.

[11] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 47.

[12] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 48.

[13] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[14] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 83.

[15] Barthó Zsuzsa—Tyekvicska Árpád, Civitas Fortissima, Balassagyarmat, 2000. p. 425.

[16] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 95.

[17] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 288.

[18] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 98.

[19] Barthó-Tyekvicska, Civitas Fortissima, i.m., p. 433.

[20] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 98-100.

[21] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289.

[22] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289. és Balassagyarmat a Tanácsköztársaság idején, i.m., pp. 54-55.

[23] Balassagyarmat története, i.m.,  p. 289.

[24] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 100-101.

[25] rendfokozat nélküli

[26] Vádoltuk egymást I., i.m.,  p. 107.

[27] Civitas Fortissima, i.m., p. 183.

[28] Nógrádvármegye, 1919. február 5. p.2.

[29] Vádoltuk egymást I., i.m.,  pp. 111.

Hírzárlat...A balassagyarmati túszdráma

Egy dokumentumregény a szülővárosomról. Balassagyarmat híre s neve nem jut el túl messzire, sokan vannak kis hazánkban, akik azt sem tudják róla, hogy merre van. Ami azért valljuk be, nem vet jó fényt a tudatlanokra.
Ez a ma közel 16 ezer fő lakosú kisváros már a 13. század óta létezik, 1919-ben vérrel és harccal vívta ki azt, hogy Magyarországhoz tartozzon, amiért meg is kapta a Civitas Fortissima, vagyis a Legbátrabb város kitüntető címet (igaz, megkésve vált ez hivatalossá, de az érdem a gyarmatiaké). A város 1950-ig Nógrád megye székhelye, majd 1973-ban egy eseménnyel kétes hírnévre is szert tett. Egy fiatal testvérpár fegyverekkel betört az akkori Geisler Eta Lánykollégiumba, túszul ejtette a vidékről vasárnap visszaérkező lányokat, majd pénzt és szabad országelhagyást követeltek. Így akartak ugyanis Nyugatra jutni. (csak érdekességképp, az első két általános iskolai évemet abban a teremben töltöttem, ahol az eset történt. Csak akkor már értelemszerűen nem kollégiumként, hanem Általános iskolaként funkcionált.)
Bár koromnál fogva saját tapasztalatom nem lehet az eseményekről, ezzel mondjuk az írónő is így van, hiszen nagyon fiatal, de azért van fogalmam arról, mi folyt azokban az időkben a városban. Hogy miért? Mert ez az esemény téma....téma azoknál, akiket érdekel Balassagyarmat múltja, és természetesen téma annál a generációnál, aki akkor volt fiatal, vagy idősebb, de ismerte a résztvevőket. Márpedig a városban a két Pintye fiút mindenki ismerte, ha máshonnan nem is, hallomásból. Mert hírük volt...éppen ezért nagyon nagy bátorságra vall Hatala Csengétől, hogy megírta ezt a könyvet, a helyiektől fog kapni hideget, meleget.
 Érezni a műből az odaadást, a téma iránti elköteleződést, de ami nekem hiányzik, az a szakmai alázat a téma iránt. Túlzottan a sajátja a téma, túlzottan elfogult, és egy tényregénynél nagyon rossz húzás, ha ezt ki lehet érezni, mondhatni amatőr húzás. Jó, nyilván egy amatőr íróról beszélünk, aki sem nem történész, sem nem bölcsész (vagy legalábbis én nem tudom), de szerintem nem ártott volna kikérni egy ilyen típusú szakember véleményét a művéhez.

És akkor jöjjenek a részletek, aki még nem olvasta, mostantól ne olvassa tovább a soraimat.
A két fiú ebben a regényben egyértelműen áldozat....a szülők áldozata, szegény, elhanyagolt párák, akiknek apuci/anyuci mindent megadott, akik megvehették a fél várost, de szegények lelkileg el voltak hanyagolva, mert csak pénzt kaptak, szeretetet nem.... De ne felejtkezzünk meg róla, hogy itt a lányok az áldozatok!
A benti dolgokról alig tudunk meg valamit. Senki nem beszélt róla...néhány elejtett félmondat büntetésről, terrorizálásról (főleg lelki oldalról), de arányait tekintve a két fiú szemszögét láttuk főleg az eseményeket. Ez sem segít abban, hogy objektív képet kapjunk a szereplőkről. 
Kevés szó van az előzményekről, a fókusz el van tolva, mindenáron belénk akarja sulykolni az írónő, hogy a fiúk nem velejéig rosszak. Barátokat szólaltat meg, tanárokat... Laikus olvasó szimpátiát fog érezni a könyv elolvasása után, megkedveli a fiúkat, sajnálja a sorsukat. Azt megértem, hogy a lányok visszaemlékezéséből viszonylag kevesebb van. A csendes, sarokban meghúzódó karakterek nem is fognak beszélni, nekik van éppen elég bajuk, és azt veszem észre, hogy a Stockholm-szindrómát mutató karakterek erőteljesebben kommunikáltak...és sajnos azt látom, hogy az írónő is hasonló "kórságban" szenved, Hegedűs Henrik írta egy januári cikkében, hogy ha kortársa lenne a regény hőseinek, akkor Pintye András rajongója lenne....nos, igen. De én speciel nem erre voltam kíváncsi.
A fiatalabbik testvér megszólaltatása valóban szenzáció...biztos nagy munka és szervezés áll mögötte. Bár én a temetői jelenetet kissé morbidnak érzem, akarva-akaratlanul Mathilde de la Mole jutott eszembe a Vörös és feketéből, és az a karakter nem az ép eszéről ismeretes.

Összességében vannak értékes részek, szépen lehivatkozott források, érdekes belelátni a fiatalabb srác utóéletébe, de én csalódtam. Egy dokumentumregény ne legyen ennyire manipulatív, nem illendő.
Drukkolok Csengének, meg hajrá, fiatal írónő, meg gyarmati, meg minden....de tőlem nem fog menni az 5 csillagos moly értékelés :(

Aktus...karácsonyra!

Nagyon vártam már, hihetetlen jó volt a marketingje a könyvnek, az előzménynovellák, a Borsban megjelenő rövid írások Sz. Igorról, majd a könyvrészletek szintén ebben a napilapban...mind-mind felcsigázták az érdeklődésemet.
A könyv első fejezete pedig végképp betett...én úgy voltam vele, hogy szép lassan fogok haladni, kiélvezem minden egyes részét az Aktusnak...de egy ilyen shakespeare-i kezdés után muszáj volt minél hamarabb a végére jutni, de legalábbis a csúcspontig mindenképp. :)

Két cselekményszál, több nézőpont, gyakori szemszögváltások teszik igazán izgalmassá a történetet. A szereplők élete több ponton fonódik össze, elég sokszor Shakespeare jutott eszembe...nemcsak a véletlenek miatt, hanem a tragédiák végkifejlete is aggasztott...

Ami nagyon szerethetővé teszi a könyvet, az a karakterek sokszínűsége. Szerintem mindenki megtalálhatja a magának való ideált, legyen az a követendő példa vagy az ideális pasi.
Fényes Laura egy érett, szabad nő, aki a saját lábán áll és csak boldog akar lenni végre. Bár nem tud túljutni előző kapcsolatán, felrémlenek előtte hibái, de tanul a múltból, igyekszik továbblépni.
Anna számomra egy naiv, álomvilágban élő fiatal lány, aki megőrizte önmagát a legnagyobb mocsok közepén is, tisztességes, hűséges, a legtöbb pasi álma. Párja, Anton, a jó útra tért rosszfiú, aki képes volt lemondani a drogról és az alvilágról a szerelméért, a legtöbb huszonéves lány álompasija.
Dr. Lengyel Dávid nekem ebben a kötetben mellékszereplővé zsugorodott, szerintem nem csak én vagyok így ezzel, megjelenése a műben is késleltetett, de karaktere változáson ment keresztül, felemásak az érzéseim vele kapcsolatban.
Egy biztos, szerintem a harmincasok körében Dr. Szentesy Róbertnek lesznek komoly rajongói, nálam legalábbis ő viszi a pálmát...na, jó, nem egy Mr. Darcy, de számomra közelít, főleg, amikor már jobban megismerjük.
Külön tetszett Laura társának karaktere, főleg azért, hogy a szerző még egy mellékszereplő életébe is tett fordulatot, amin el lehet gondolkodni. Judit élete szerintem sokaknak példa lehet arra, hogy az álmaink megvalósításához ragaszkodnunk kell, hiszen csak egyszer élünk.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez az ifjú író nemcsak egy végletekig izgalmas történetet írt, hanem tanít is a történetével. Nemcsak a pszichológiai részekre gondolok, hanem a gésa-vonalra. Nem hivalkodó, nem tudálékos, de az elcsepegtetett információk nagyon hasznosak, és sokat lehet belőlük tanulni. Én anno Lőrincz Laci bácsi könyveiből tanultam sokat, még az egyetemen is alkalmazni tudtam pl Huang ti császár történetét.
Szerintem a most felkapott regényekben több ilyenre lenne szükség, a fiatalokat még a klasszikusok felé is oda lehet fordítani.  Frei Tamás trilógiájában pl. Passuth László: Nápolyi Johannája kap fontos szerepet, a Twilight-saga hatására szerintem megugrott az Üvöltő szelek népszerűsége is.

Összességében egy nagyon izgalmas történetet olvashatunk, van itt minden, mint a búcsúban. Szerelmi sokszögek, kaland, izgalom, kiélezett helyzetek, meglepő fordulatok, shakespeare-i véletlenek, csehovi fegyver a színpadon...
 Csillagos 5-ös a könyv, mind a közel 900 oldalát nagyon élveztem :)



 

100 szóban Budapest pályázat

Az 59-es villamoson

Kinézett az ablakon. Az esőcseppek lassan gördültek tova és elmosták a suhanó várost. Tekintete a semmibe révedt, álmokat keresett, melyek tovatűntek; álmokat, melyeket félt végigálmodni. A pillantása a kezére tévedt, jobbján a karikagyűrűvel, melyet vágyakozva simított végig.
Figyeltem őt. Kezein minden eret tökéletesen lehetett látni, megtörte testét az idő, de eleganciája nem kopott meg az évek alatt. Barna kiskosztüm, kontyba fogott haj, rózsaszín rúzs és hófehér gyöngysor. Nyolcvan felé járhatott.
Leszálláshoz készülődött. Randevúja volt. Valahol, a megállón túl egy öregúr várta, kinek kihunyt szemében újra fiatal lehetett.

Új felfedezésem: Lakatos Levente

Az újszülöttnek minden vicc új, de ennek a fiatal srácnak már annyiszor botlottam a nevébe, hogy nem hagyhattam ki a könyveit. A nyár hosszú, olvasni szeretek, szóval nekiugrottam. A LoveClubbal kezdtem, majd egy könyvnyi szünet után elolvastam a Bomlást is. Összességében elmondható, hogy határozottan fejlődik a szerző, egyre érettebb a gondolkodása és egyre jobban bonyolítja a cselekményt.

A LoveClubnál először azt kellett megszokni, hogy Budapest a helyszín. Merész húzás egy olyan országba helyezni a történetet, ahol ugyan elvétve akadnak furcsa esetek (volt ugye túszdrámánk is Balassagyarmaton a 70-es években, meg azért ott a balástyai rém, aki csak azért nem sorozatgyilkos kategória, mert a saját családját irtotta akkurátusan), de nem jellemző, hogy a Gyilkos elmék nálunk kószálnának szabadlábon...
A Bomlásnál ez már nem okozott gondot, a magyar felső tízezer szórakozásairól számtalan "szakirodalom" jelent már meg, riportkönyvek és önéletírások dolgozzák fel milyen lehet egy luxusprostituált élete, szóval sokkal reálisabbnak, kevésbé elrugaszkodottnak tűnt a téma.
Furcsa volt számomra, ahogy a főhősnők "kezébe" adja a témát a szerző. A LoveClubban egy fiatal újságíró-gyakornok találja meg az összefüggést a rejtélyes öngyilkossági hullám és egyik lakótársának meggyilkolása közt, majd maga is majdnem áldozattá válik. A Bomlásnál pedig azt látjuk, hogy egy lelkes, írónak készülő fiatal nő, túl egy váláson saját maga keresi fel a "témáját", ami aztán közvetve, de a veszte is lesz.
A negatív karakterek között is akad hasonlóság, szexuális beállítottságuk, hányatott gyermekkoruk mindenképpen közös nevezőre hozza Bloodsmoke20-t és Flóriánt. Sajnos a Bomlás egyik legnagyobb csalódása is ehhez köthető, hiszen amikor Flórián elkezdi ecsetelni sanyarú gyerekkorát, felrémlett bennem Christian Grey alakja, és feltettem magamban a kérdést, hány bőrt lehet még lehúzni az 50 árnyalat trilógiáról. Szerencsére azonban nem olyan irányt vett a történet, de azért az csak megmaradt bennem, hogy rendben, szexualitással el lehet adni voltaképp mindent, de kellene már valami tényleg eredeti ötlet.
A visszatérő karakterek jellemének változása üdítőleg hatott, bár tény, egyikük élete sem haladt éppen a legtökéletesebb irányba. Nem misztifikálta túl a szerző az életüket, nem vitte túlzásba a kesergést sem, átlagos, hétköznapi embereknek mutatta be őket, akik jók a szakmájukban, de küzdenek magánéleti gondokkal, megvan a maguk keresztje. Ezáltal is közelebbi lesz a történet, hihetővé és reálissá válik.
Ügyesebbek az elhallgatásai, a nyitva hagyott kérdései a szálak közötti váltásoknál.
Egyértelmű a szerző fejlődése és talán ez is azt erősíti meg bennem, hogy a Barbibébit lehet nem fogom egyhamar a kezembe venni...

Hogyan játszhat az Alkonyat a szürke 50 árnyalatában?

...úgy, ahogyan azt E. L. James megírta. Általában nem szívelem elolvasni a nagy sikerkönyveket rögtön megjelenésükkor, pláne, ha egy sorozatról (esetünkben trilógiáról) van szó. Mert ugye felmerül bennem, hogy mi van akkor, ha nagyon izgalmas a történet, rögtön tovább szeretném olvasni, és nincs túl nagy kedvem éveket várni a folytatásra. 

A szürke ötven árnyalatával azért tettem kivételt, mert kíváncsivá tett, hogy miért is folyik ez a könyv a csapból is. Lehet, hogy ez a csapból folyás az Ulpius kiadó amúgy is nagyon ütős marketingjének köszönhető, de tény, a könyv világszinten hatalmas siker, ahol csak megjelenik, vezeti az eladási listákat, valóságos őrület övezi a kötetet.

Annyi előtanulmányom volt a történetről, hogy valami szado-mazo dolog lesz a képben, ebben áll a történet újdonsága. 

Tényleg ebben áll, és ebben ki is merül a dolog, hiszen a történet olvasása közben folyamatosan az az érzése az embernek, hogy ezt mintha már láttuk volna valahol. 

Adott egy fiatal, egyetemista lány, törékeny teremtés, akinek van egy bohókás anyja, aki már a sokadik férjét fogyasztja; az életében jelen van a már nem az anyjával élő, de nagyra becsült nevelőapja is, akivel tartja a kapcsolatot. A lány kissé esetlen, esik-kel, igazán gyámoltalan teremtés tud lenni. Nem mellesleg sosem volt még szerelmes, nem nagyon engedett közel magához senkit. Kísértetiesen hasonlít Ana karaktere Bella Swanhoz. 

A könyv férfi főhőse egy sikeres, fiatal milliomos, akinek szépségétől elakad a nők szava, kihagy a lélegzete és az a minimum, hogy rögtön zavarba jönnek, hacsak Christian Grey rájuk emeli a tekintetét. Bár a gondolatokban nem tud olvasni, ennek persze többször hangot is ad, de azért ő is eléggé Edwardos fazonra sikeredett.

A történetet a lány szemszögéből láthatjuk, belső vívódás hosszú sora, amikor is kiderül, hogy lehet megvan az Igazi, csupa nagybetűvel, csak van egy kis probléma az illetővel...amolyan mellékes járulék, egyfajta vérszomj, mint Edwardnál...szóval ez a rendkívüli pasi keményen szereti...szó szerint.

Amikor ez kiderül, magára valamire adó, erős akaratú, határozott fiatal nő valószínűleg fejvesztve menekül, mert miért is hagyná saját magát alávetni egy pasinak, és miért is hagyná, hogy a férfi megalázza őt, vagy testileg bántalmazza...de hát ugye melyik lány nem venné észre, hogy a férfi sérült hajlamai mögött valami nagy-nagy lelki trauma állhat, amit majd ő meggyógyít. 

Tipikus női hozzáállás tehát: majd én megjavítom, ami elromlott. Lehet ebben élte le az életét, de majd én megváltoztatom, majd én normális embert faragok belőle. Ez az a hozzáállás, amire átlagasszonyok ezreinek ment rá az élete...."jaaj, hát kicsit többet iszik a kelleténél, de majd ha összeházasodunk, nem lesz erre szüksége"..."ó, hát igen, az előző nőit mind megcsalta, az utolsót is miattam hagyta el, de hát engem miért akarna megcsalni?!"...Ana valószínűleg arra gondolt, hogy a szerelem majd legyőzi Christian szadista hajlamait...óó jee! 

A cselekmény bonyolítása....ja, igen, az kellene egy történetbe, bonyolítás....de itt nincs, semmi. Egyenes vonalon halad a történet, sallangmentesen, nagy kérdések maximum abban rejlenek, hogy mikor és hányszor teszi magáévá Christian Anát...és persze milyen módon. 

Az biztos, szexszel mindent el lehet adni, legyen az bármilyen könyv...amekkora visszhangja volt a sztorinak, vártam valami Sade márkis beütést, de azért örülök, hogy nem egy új Justine-t tarthattam a kezemben.

Azért ekkora felhajtásra én egy kicsit többet vártam....a sztori lapos, a karakterek túlzottan tipikusak, aki kicsit ért a pszichológiához annak meglepetéseket sem okoz a történet....viszont annyi haszna van a ponyvás stílusnak, hogy gyorsan túl lehet esni rajta. Nincsenek túlbonyolítva a mondatok, 2 délután alatt kivégezhető...aztán felejthető....