Új felfedezésem: Lakatos Levente

Az újszülöttnek minden vicc új, de ennek a fiatal srácnak már annyiszor botlottam a nevébe, hogy nem hagyhattam ki a könyveit. A nyár hosszú, olvasni szeretek, szóval nekiugrottam. A LoveClubbal kezdtem, majd egy könyvnyi szünet után elolvastam a Bomlást is. Összességében elmondható, hogy határozottan fejlődik a szerző, egyre érettebb a gondolkodása és egyre jobban bonyolítja a cselekményt.

A LoveClubnál először azt kellett megszokni, hogy Budapest a helyszín. Merész húzás egy olyan országba helyezni a történetet, ahol ugyan elvétve akadnak furcsa esetek (volt ugye túszdrámánk is Balassagyarmaton a 70-es években, meg azért ott a balástyai rém, aki csak azért nem sorozatgyilkos kategória, mert a saját családját irtotta akkurátusan), de nem jellemző, hogy a Gyilkos elmék nálunk kószálnának szabadlábon...
A Bomlásnál ez már nem okozott gondot, a magyar felső tízezer szórakozásairól számtalan "szakirodalom" jelent már meg, riportkönyvek és önéletírások dolgozzák fel milyen lehet egy luxusprostituált élete, szóval sokkal reálisabbnak, kevésbé elrugaszkodottnak tűnt a téma.
Furcsa volt számomra, ahogy a főhősnők "kezébe" adja a témát a szerző. A LoveClubban egy fiatal újságíró-gyakornok találja meg az összefüggést a rejtélyes öngyilkossági hullám és egyik lakótársának meggyilkolása közt, majd maga is majdnem áldozattá válik. A Bomlásnál pedig azt látjuk, hogy egy lelkes, írónak készülő fiatal nő, túl egy váláson saját maga keresi fel a "témáját", ami aztán közvetve, de a veszte is lesz.
A negatív karakterek között is akad hasonlóság, szexuális beállítottságuk, hányatott gyermekkoruk mindenképpen közös nevezőre hozza Bloodsmoke20-t és Flóriánt. Sajnos a Bomlás egyik legnagyobb csalódása is ehhez köthető, hiszen amikor Flórián elkezdi ecsetelni sanyarú gyerekkorát, felrémlett bennem Christian Grey alakja, és feltettem magamban a kérdést, hány bőrt lehet még lehúzni az 50 árnyalat trilógiáról. Szerencsére azonban nem olyan irányt vett a történet, de azért az csak megmaradt bennem, hogy rendben, szexualitással el lehet adni voltaképp mindent, de kellene már valami tényleg eredeti ötlet.
A visszatérő karakterek jellemének változása üdítőleg hatott, bár tény, egyikük élete sem haladt éppen a legtökéletesebb irányba. Nem misztifikálta túl a szerző az életüket, nem vitte túlzásba a kesergést sem, átlagos, hétköznapi embereknek mutatta be őket, akik jók a szakmájukban, de küzdenek magánéleti gondokkal, megvan a maguk keresztje. Ezáltal is közelebbi lesz a történet, hihetővé és reálissá válik.
Ügyesebbek az elhallgatásai, a nyitva hagyott kérdései a szálak közötti váltásoknál.
Egyértelmű a szerző fejlődése és talán ez is azt erősíti meg bennem, hogy a Barbibébit lehet nem fogom egyhamar a kezembe venni...